Szüleim arca, avagy meddig gyerek a gyerek?

Talán nem teljesen szokványos, hogy magánéleti események kerülnek bejegyzésre, de hétvégén olyan dolog történt a családomban, melynek azóta is hatása alatt vagyok. Kezdeném talán azzal, hogy sok évvel ezelőtt, fiatal, srácként motorbalesetet szenvedtem. Mikor magamhoz tértem egy kórházi ágyon -meglehetősen leharcolt állapotban-, aggódó szüleim arcát láttam először. Azt hiszem azokat az arcokat soha nem fogom elfelejteni, bár igazi mondanivalójuk csak sok évvel később, felnőttként, szülőként vált teljesen világossá számomra. Azóta már több évtized is eltelt, nekem is van két gyerekem, akik voltak betegek, történtek velük kisebb nagyobb balesetek stb. Szülőként tehát mindig van miért aggódni, de valahogy úgy érzi az ember, hogy ahogy nőnek, egyre kevesebb az ok. Ez persze nincs teljesen így. A hétvégén volt az OEKVK-n a KIN Kupa rendezvény. 22éves fiam jelezte, hogy pénteken az előadások után elmegy a többiekkel a "buliba", aztán majd valamikor szombat délelőtt jön haza. Fiunk megbízható srác, aggodalomra semmi ok, jó szórakozást kívántunk neki. Szombaton reggel 6órakor mentem a piacra a hétvégi bevásárlás miatt, amikor csöngött a telefonom a fiam számát kiírva. Mikor felvettem, a fiam szólt bele, a következőket mondva: "szia apa! ne legyél ideges, de el kéne jönnöd értem a János Kórház traumatológiai osztályára". Azt hiszem ez az a mondat, melyet egyetlen szülő sem szeretne reggel 6-kor /vagy bármikor/ hallani, illetve ez az amitől bárki nagyon ideges lesz. Én ugyan nyugodtabb típus vagyok, de ettől a mondattól fordult egyet körülöttem a világ. Összeszedtem magam és megkérdeztem a gyereket, hogy mégis mi történt? A válasz így hangzott: "csak hülye véletlen baleset, beleállt a combomba egy kés" Ez az a második mondat, melyet senkinek sem kívánok. Próbáltam megtudni a részleteket, de a fiam nem tudott beszélni mert éppen ellátták. Felhívtam a feleségemet, hogy gyorsan készüljön mert vége a bulinak és megyünk a fiunkért a János Kórházba. Mondanom sem kell, hogy ő is rögtön "nagyon nyugodt" lett. Persze én ezt nem "szintre-hozásnak" szántam, de hát én sem tudtam többet. Nem részletezném útközben született gondolataimat és beszélgetésünket, a lényeg az, hogy páratlan gyorsasággal érkeztünk a traumatológiára, ahol a folyosón egy kerekes ágyon feküdt elsőszülöttünk. Az egyik nadrágszára levágva, a combján egy jókora kötés, egyébként úgy tűnt minden rendben. A padon évfolyamtársa ült szorongó arckifejezéssel. Én úgy vélem ez volt az a pillanat, amikor a fiam láthatta szüleim arcát a mi arcunkon. Mikor konstatáltuk, hogy nincs nagyobb vész, megtudakoltuk, hogy mi is történt? A történet a következő: Hajnaltájt megéheztek a srácok és nekiálltak szendvicseket készíteni. Valaki letette az egyik kést az asztal szélére, ahonnan az lecsúszott. Az én fiam igen jó reflexű lévén, a két lábát összeszorítva megpróbálta elkapni. SIKERÜLT! Az egyik combjával 8cm mélyen nyomta bele a másikba a kést /természetesen recés éllel ellátott kivitel/. Ügyes ez gyerek. Egy szó mint száz, ez tényleg egy igen "hülye baleset" volt, de mi szülők fejenként 10 évet öregedtünk néhány óra alatt. Így van ez hát és így is lesz mindig. A szülő mindig szülő, az aggodalom állandó, a gyerek pedig akár hány éves, gyerek marad. Legalább nem unatkozunk, kezelések, kötözések, vizsgaidőszak, buli, Fanta stb. Kedves szülőtársak állandóan legyen felkötve a "gatyátok"!
                                                                                                                           furlaj