Sorozatomban arra keresem a választ, hogy miben nyilvánul meg és esetleg hogyan csökkenthető a szakadék az együtt vagy már csak egymás mellett élő generációk között.
Az előző résszel próbáltam elgondolkodtatni az olvasót, hogy nincsenek egyértelmű nyertesei és vesztesei a felgyorsult átalakulásnak. A mindent jobban tudó ifjak képe sokszor csak látszat, az általuk jól ismert és nagyszerűen használt virtuális világ sokszor csak álca elfedni elesettségüket, szorongásaikat.
Mindebből egyenesen következik, hogy felelősek vagyunk egymásért. Lehet, hogy a szülő, nagyszülő, a nevelő tekintélye csökkenni látszik, hogy úgy tűnhet a fiatal korosztály jól boldogul nélkülük is attól még a felelősségük értük nem csökken. Ha innen közelítem meg a kérdést és nem irigyen nézem, milyen könnyen megoldanak, elintéznek bármit, hanem azt keresem, valójában mire is van szükségük, ha tisztában vagyok, a megkapott és vagy felismert érték továbbadásának felelősségével más lesz a nézőpont és más a reakció.
Mit jelent nyitottnak lenni?
Úgy gondolom leginkább azt, hogy ha tudom nem értik az üzenetet, amit át kellene adnom, nem legyintek lesajnálóan, hogy nem is akarják megérteni, hanem „átcsomagolom”, átfordítom az üzenetet a fogadó nyelvére.
Miért én? Ha fontos az üzenet (szeretet, bizalom, megértés, türelem…) és fontos a címzett (gyermekem, tanítványom…) ami szerintem mindkét esetben egyértelmű akkor ez a miért fel sem merül.
Néhány évvel korábban hallottam a szeretetnyelvekről, ami arról szól, hogy mindegyikünknek van olyan elsődleges nyelve, amin átjön az üzenet, a szeretetnyelvek esetében az, hogy fontos vagyok, figyelnek rám. Rá kellett döbbennem, hogy hajlamosak vagyunk a saját nyelvünkön kommunikálni ezt és nem törődünk azzal, hogy a fogadó félnek esetleg nem ezen a csatornán jön át az üzenet. Valami ilyesmi szerintem a generációk közötti kommunikáció is. Fel kell ismernem, hogy mi a fogadó fél „nyelve” és megtanulnom lefordítani a mondandómat neki.
Nem utolsó szempont, hogy a nyelvet legjobban tőle lehet megtanulni és ez máris valós találkozási pont. Egy konkrét egyszerű példával szeretném zárni ezt a részt…
Sokáig tiltakoztam a facebook ellen, úgy gondoltam enélkül is létezem. Ezt ma is így látom, viszont rá kellett jönnöm, hogy még egy ifis filmklubot sem tudok összehozni nélküle. A nyitó alkalmon, amikor elkértem az elérhetőségüket a facebook-ot írták oda. Így tehát megkértem a Z generációs lányom, segítsen, hogy hogyan használjam. Nem esett csorba a szülői tekintélyemen, sőt jót beszélgettünk közben.
A következő záró részben szeretnék még jó példákat bemutatni a generációk egymás felé közelítésére. Innen folytatom legközelebb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése