Született szőkeként, vagy inkább informatikától idegenkedő negyvenes nőként már attól kikészülök, ha olyan teremben van (bármilyen) óránk ahol monitort látok az asztalunkon. Hát még, ha be is kell kapcsolni a számítógépet! Bevallom volt olyan tantárgy ahol az első 45 perc elteltével legszívesebben menekülőre fogtam volna a dolgot. Mi tartott vissza? Leginkább az, hogy erről a szintről csak fejlődni lehet!
(Többször jutott már az is eszembe, hogy talán nem vizet kellene közben innom szíverősítő gyanánt. Persze ez csak egy kósza ötlet, de marad az, hogy próbálok lépést tartani az órákon, akkor is, ha összegabalyodnak közben a lábaim.)
Otthon pedig jön a küzdelem a beadandókkal. Az ugye evidens, hogy a megfelelő informatikai háttér rendelkezésre álljon. Felelős szülőként ez sem egyszerű, hiszen a jogtiszta programok használatával is példát mutatok. Példát, de milyet?!? Hiszen hetedikes fiam a legfőbb korrepetitorom (mily szerencsés, hogy ő már az általános iskolában tanulja azt, amivel én csak most alakítok ki köszönőviszonyt, mert jelen esetben az nem áll, hogy már az anyatejjel szívta magába az IKT csodáit). Ő segített első PPT-om elkészítésénél is. A közel ötórás (!) küzdelmem végén csak annyit mondott: anya, azért én bízok benned, szerintem belejössz,csak gyakorolj sokat! Azt hiszem anyai tekintélyem egy kis renoválásra szorul...
Írásom a blog (internetes napló), mint irodalmi eszköz és az alkotói szabadság jegyében született. Bárminemű egyezés a Véletlen és a Para(noia) műve. Nevükben kérek elnézést minden hasonlóságért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése