Oktatási problémák, több szemszögből III.

Előzőt folytatva a tanórák problémái közé tartoznak a figyelmet elterelő tényezők. Mindig is megvoltak a kornak megfelelően azok a dolgok, amik fontosabbnak tűnnek a tanár mondanivalójától, de szerintem nem akkora mértékben, mint manapság. A digitális világ teljesen beszippantotta a fiatalságot (pl. közösségi oldalak), a „virtuális életük” nélkül a tanórán sem tudnak létezni. Nem figyelnek oda órán, amit ők nem feltétlen így élnek meg, hanem inkább most jöhet egy diák nézőpont: „Nem magyaráz jól a tanár.”, vagy „Nem értem miről volt szó, valami logaritmusról beszélt” és hasonlók. Nyilván vannak olyan pedagógusok is, akiknek nem könnyen emészthető az előadásmódja/magyarázási stílusa, de az biztos, hogy kellő odafigyeléssel javulna a diákok teljesítménye. 

Nálam viszont ez úgy csapódik le, hogy  a gyerek nem érti, ami az órán volt, megy a magántanárhoz, akinek bizonyos esetekben szidja a tanárt, és bizonyos esetekben saját magát is. Magam is ezerszer hallottam már azt a mondatot, hogy „Én hülye vagyok a matekhoz.” ( vagy bármi máshoz, amiről éppen folyik a beszélgetés). Úgy érzi, hogy „hülye”, pedig az én értelmezésemben egyszerűen csak nem volt még olyan magyarázat, ami számára is érthető. Az én dolgom pedig ezt megtalálni. Egy dolgot viszont mindenkinél megteszek: kiirtom a fejéből azt a gondolatot, hogy hülye lenne bármihez is. Tűzzel-vassal pusztítom ezt a hozzáállást, mert ha valami hátráltathatja az embert, akkor ez az. Be kell nekik bizonyítani, hogy márpedig nem igaz, amit gondoltak, és magabiztosabbá tenni őket. Mert igenis számít, mint ahogy a dolgozatban is pár ponton múlhat egy jobb jegy.

Aztán belegondoltam abba, hogy ez a saját magukról kialakított rossz vélemény tulajdonképpen egy védekezés, és lustaság. Mennyivel könnyebb azt mondani, hogy nem megy, mint megpróbálni ezen változtatni? Ha „hülye vagyok” valamihez, akkor nem lesz meg a motivációm, tartalmazza a mondat a lemondást, de ha ezt sikerül eltüntetni, és elérhető közelségbe kerül egy viszonylag (tehát az eddigiekhez képest) jó jegy, akkor már hajlandó érte nagyobb erőbedobással tenni. Az első bejegyzésben szereplő erős hármasra felhozott fiú remek példa erre. Először szinte kiröhögött, amikor közöltem vele, hogy megcélozzuk a négyest. Túl távolinak élte meg a célt. Fél/háromnegyed év múlva viszont reális lehetőséggé vált, amit ugyan nem sikerült végül megcsinálnia (győzött a lustaság), de így is büszke volt magára, és a szülei is. Büszke volt, mert végre kijelenthette, hogy „Értem!”, és az alapján, hogy a hibái általában nem elvi, hanem számolási hibák voltak (egy figyelmetlen, szétszórt embertől ez nem meglepő, hogy elszámol dolgokat), kiderült, hogy valóban értette.