Az előző (és egyben első) írásomban kifejtettem, hogy mi az
a téma, amiről írni szeretnék. Az oktatásbeli hiányosságokkal kapcsolatos
gondolataimat osztom meg az olvasókkal, ami elsősorban azért foglalkoztat, mert
amióta korrepetálok, több nézőpontot is láttam, illetve ebben a formában volt a
leglátványosabb számomra, hogy mennyire nagy a gond. Különböző iskolák
különböző felkészültségi szinten lévő diákjaival hozott össze a sors, és sokszor
csodálkozom azon, amiket mondanak.
A második, harmadik és negyedik bejegyzésemben a különböző
szemszögeket szeretném taglalni. Természetesen nem lehet ilyen rövid
terjedelemben mindenre kitérni, de azért megpróbálok pár általam (is)
tapasztalt, fontos dolgot leírni.
Mint említettem az előző bejegyzésben, több régi tanáromat
megkérdeztem a véleményükről. Tulajdonképpen azt a választ kaptam szinte
mindegyiküktől, amit én is látok: egyik nagy probléma, hogy a szülők mintha nem
is lennének. Természetesen tisztelet a kivételnek, szerencsére vannak, mint
ahogy minden későbbi megállapításomnál is igaz. Ennek több oka is lehet. Be
kell látni, hogy nem éppen egyszerű megélni, és sok szülő van rákényszerülve
arra, hogy mellékállást is vállaljon a főállása mellé, ill. a munkahelyek sem
arról híresek általában, hogy túl humánusak lennének, amennyire lehet,
kihasználják a dolgozóikat. Másik véglet, akinek viszont az ideje megvan, de
egyszerűen nem foglalkoztatja a gyermek tanulmánya kellőképpen.
A lényeg azonban, hogy sokaknál jellemző, hogy nagyon kevés
időt töltenek otthon, ezáltal keveset foglalkoznak a gyerek(ek)kel. Lényegesen
kevesebb időt fordítanak a nevelésre és ellenőrzésre, mint ahogy az szükséges
lenne. Rengeteg tanár tapasztalja, hogy nem mennek be a szülők fogadóórákra,
nem kérdezik ki a véleményüket a gyermekekkel kapcsolatban, még olyan esetben
sem, amikor drasztikusan lecsökken a teljesítménye rövid idő alatt. Számomra ez
félig meglepő, hiszen az én családomban minden nap megkérdezték, hogy „Mi volt
ma a suliban?”, „Kaptál jegyet valamiből?”, „Lesz valamikor szülői értekezlet?”
„Kész vagy a tanulnivalókkal?” és hasonló kérdések. Teszem hozzá Msc-s hallgató
vagyok, de a mai napig kérdezik tőlem, hogy „Írsz mostanában zh-t?”, „Van
beadandód valamiből?”, „Hány vizsgád lesz?” stb., folyamatosan érdeklődnek.
Másik kategória, aki magántanárhoz küldi a gyereket. Pénz
megvan rá, de nem tud/akar foglalkozni a problémás kérdésekkel, így inkább
valaki másra bízza. Ez persze nem rossz dolog, nem általános negatívumnak
írtam, félreértés ne essék, de az is tény, hogy akadnak olyan diákok is szép
számmal, akik esetében indokolatlan „pénzkidobás” a különóra, hiszen ugyanazt a
dolgot önerőből is meg tudnák tanulni, csak így kényelmesebb.
Szintén érdekesség, hogy pár évtizeddel ezelőtt még a gyerek
alig merte otthon bevallani, ha valamiből rosszul teljesített, vagy valami
egyéb „problémás elem” van az ellenőrzőjében, mert tartott tőle, hogy ebből baj
lesz. Ezzel szemben mi történik ma? Egyre több szülő megy be felháborodottan az
iskolába, hogy számon kérje, hogy merészelték pl. megbüntetni az ő kicsikéjét
(talán ha meg lenne nevelve, akkor nem kéne megbüntetni, de az önkritika
gyakorlása nem mindenkinek erőssége, de ez magán vélemény).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése