A 2014-02-18-ai, „Éjszakáim hosszabbak, mint a ti nappalaitok, avagy mit meg nem tesz az ember, hogy tanár lehessen!” című bejegyzést olvasva az első gondolatom az volt; igen, ez már motiváció! „Keményen” az! Bizony, a nélkül nem menne az az erőfeszítés, amiről hallgatótársam beszámolt…
Mostanság sokszor elgondolkodom a motivációt érintő kérdéseken. Annak idején, amikor könnyűnek egyáltalán nem nevezhető körülmények között munka mellett továbbtanulva mérnöki végzettség megszerzésére adtam a fejem, szinte soha sem fogalmaztam meg magamban, hogy most bizony a „motiváció” lehet az, ami kitartást ad, ami hajt. „Csak egyszerűen” mérnök akartam lenni. De az nagyon… Amikor alkalmanként kora hajnalban még a beadandó feladatokon munkálkodtam, s reggel 6-ra már mentem dolgozni forgácsoló szakmunkásként, s a fáradtságtól kezdett lecsukódni a szemem, csak azt hajtogattam magamban, „mérnök akarok lenni, mérnök akarok lenni”. S tettem a dolgom tovább… Ma pedig – amikor ugyancsak birkózom a nehézségekkel, feladatokkal, követelményekkel -, gyakran mondogatom magamban, „mérnöktanár akarok lenni, mérnöktanár akarok lenni”…
Tudom, sokan vagyunk így, sokan csak igen kemény erőfeszítések árán érjük / érhetjük el céljainkat. Egy továbbtanulás esetén még akkor is szükség van erőfeszítésekre, ha valakinek „más dolga” nincs is. Ha pedig munka mellett vállaljuk, hogy újabb képesítéseket, újabb tudást, újabb végzettséget szerezzünk, s e mellett esetleg még számos „egyéb körülmény” is nehezíti mindennapjainkat, akkor bizony átérezzük, mi is az a motiváció. Megfogalmazni sem kell, mégis ott van! Nélküle nem menne…
De mi a helyzet a diákjainkkal?
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése