Ugyanis amíg egyesek azon agyalnak, hogy hogyan betonozzák be szerzői jogaikat, hogyan védessenek le színeket, lassan hangokat, akkordokat annak érdekében, hogy a passzív bevétel mellett minél inkább kiszolgáltatottá tegyék a következő generációt, addig ott a másik oldal is, aki azt mondja, hogy ennek semmi értelme, szabadság van, és mindenki mindent felhasználhat. Ami egyébként ha úgy nézzük, most is így van.
Egészen addig a pontig, amíg egy felhasznált szín, akkord, zene, vagy videórészlet segítségével nem leszünk szemet szúróan jók, sikeresek, és ezáltal nem kezdődik el a világ talán másik végén az emberi gyarlóság azon bugyraiba való leereszkedés, melyek a féltékenység és irigység „értékeket” rejtik. Ezt követően a magunk köré szervezett , pénzszagra gyűlő jogászok tanácsaira hagyatkozva pedig jól elhitetjük magunkkal, megmagyarázzuk magunknak azt, hogy mi miért a miénk, és egyébként is mi találtuk ki a pirost, mert az a buli színe.
Ahogyan azt már több fórumon is hangoztattuk, a digitális termékekkel kapcsolatban a legnagyobb gond az, hogy nincsen legális másodlagos piacuk. Emellett további probléma, hogy a hasznosságuk sokkal gyorsabban évül, mint egy hagyományos terméké: gondoljunk csak bele, ha veszünk 5.000 Ft-ért egy pénztárcát, akkor azt jó esetben évekig használjuk, élvezzük a kifizetett pénzünkért cserébe a termék mindennapi előnyeit. Ezzel szemben egy film internetes megvásárlásával, annak megnézését követően 2-3 óra múlva a tranzakciótól számítva akár 80-90%-zal esik a megvásárolt „termék” hasznossága. A zene talán egy kicsit más tészta: itt talán lassabban évülnek a megvásárolt zeneszámok, tovább hallgatjuk őket, de – ahogyan a videók, játékok, egyéb digitális javak esetében – itt sincs ma lehetőség azok legális eladására. Mint amikor egy megunt ruhát, vagy kütyüt felrakunk a vaterára, vagy ebay-re.
Erre vonatkozóan már szintén többször leírtam azt a modellt, melyet jónak tartanék: egy központilag szabályozott torrentet, vagy fájlmegosztót, ahol minden feltöltő részesedik, mintegy terjesztőként a micropaymentes letöltésekből, vagy éppen a havi átalánydíjból, amit a filesonic és megaupload prémium userei is fizettek a szolgáltatóknak. Merthogy ekkor én, aki megvásároltam egy filmet, majd megnéztem, elemi érdekem lesz azt feltölteni, hiszen abból pár hónap alatt akár többet is kereshetek, mint seeder, mint amennyibe ez nekem a film került. És ebből újabb filmeket fogok megvásárolni.
Mint ahogyan a webkettes tartalomelőállítók és szimpla konzumer személetű tartalomfogyasztók arányán is látszik ez a modell a következő 20 évre abszolút fenntartható: a felhasználók 10-15%-a, mint power-user és aktív közreműkődő az előállításban, többet fogyaszt, ezáltal többet is terjeszt, a maradék 85-90% konzumer pedig szintén többet fogyaszt, hiszen olcsóbbak tudnak lenni az így eladott „használt” filmek. Emellett ne felejtsük el azt sem, hogy a közösségi tévézés, zenehallgatás – ahogyan a mozik sem haltak meg – ugyanúgy megmarad, csak egy egyszerűbb, feszülés-nélküli, fenntartható modell az, amire a sok szerzői jogi lábrázás miatt át kellene állni.
Visszatérve a post címéhez, a freeconomy kapcsán sokan beszélnek ma olyan értelemben az ingyenességről, mint egy olyan jövőbeni irány, mely alapvetően kell, hogy beépüljön az egyes internetes, vagy it vállalatok szemléletébe. Amellett, hogy ezt a fajta kommunikációt nagyon felszínesnek és általánosnak tartom, úgy gondolom, hogy a másik oldalról nézve ez nem más, mint a felhasználókkal való olyasfajta elhitetése az ingyenességnek, mely egy tömeges jóléti társadalom érzetének a kialakulását feltételezi már rövidtávon is. A digitális kommunizmus ezáltal, mint fogalom, az én értelmezésemben a napi ingyenes Facebook, kapott képek, Youtube videók és szívek mellett olyan kielégülésekkel áltatja a felhasználót, melyek alapvetően ezen „értékek” mentén, a digitális termékek fogyasztásán alapulnak és burkoltan ezek későbbi túlfogyasztására ösztönöznek.
Mindemellett üzleti oldalról a freeconomy az én felfogásom szerint nem más, mint egy olyan okosabb üzleti modell, ahol a felhasználónak – jobb esetben – fogalma nincs, hogy hol és mivel fizet azért, amit ingyen megkap. Mint ahogyan az áruforgalmi adó kapcsán sem gondolkozunk el abban, hogy az egyes napi fogyasztási cikkek árában a terjesztésért, egyéb helyi- és állami szolgáltatásokért milyen arányban fizetünk. Ahogy például egy gmailnél is előbb utóbb cél a direkt, vagy indirekt monetarizáció (fizetős céges ügyfelek vs célzott hirdetések), úgy a freeconomy az ingyenes teszt felhasználók, a bizonyos, egyre alacsonyabb limittől fizetőssé váló, esetekben plusz szolgáltatásokkal kecsegtető kiemelt felhasználók és a third party partnerek, mint az ingyenes felhasználók számára megjelenő hirdetők organikus együttműködése.
www.opinionleaders.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése