Tegnap többedmagammal beszélgettünk a magyar oktatási rendszerről és jelentem, megtaláltuk a hiba forrását.
Emlékszem, anno a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán a Microsoft Access-t tanulásának megkezdésével vált egyértelművé, hogy jobban érdekel az informatika, mint a bebiflázott szabályok alapján történő „írd a megfelelő számot a megfelel ő rublikába” számvitel. Aztán erre azóta egyébként csak rákontrázott az a tapasztalatom, miszerint az elmúlt húsz-harminc évben Magyarországon a könyvvizsgálók érezték magukat leginkább a tápláléklánc csúcsán: tudták, hogy mit hova kell írni. Na de hol itt a know-how? Hol itt a produktum?
Az első informatika órát követően hát nagy lelkesedésemben besétáltam egy körúti mobiltelefon boltba és felajánlottam, hogy egy komplett vevő- és készletnyilvántartó rendszert készítek nekik. Bár ekkor még nem állt rendelkezésemre minden tudás ehhez, de a bizalom és a lehetőség olyan lökést adott innentől önmagam továbbfejlesztésére, hogy pár nap alatt – mint később kiderült – a féléves tananyagon túl voltam már önszorgalomból.
Csak azért írom le ezt a történetet, mert tegnapi beszélgetésünkön arra jutottunk, hogy az oktatásban a nagy rohanás és kapkodás mellett sokkal több időt kellene fordítani a vélemények, önálló gondolatok írásbeli és szóbeli megfogalmazására, illetve az adaptáció élményének megtapasztaltatására, mint olyanra. Ugyanis míg ma Magyarországon egyetemek adnak ki félévi házidolgozat követelmény leírást úgy, hogy „idézz belőle legalább 2 gurutól”, addig máshol az egyetemeken új találmányokat fejlesztenek és arra sarkallják a diákokat, hogy az elsajátított tudást új ötletekben aggregálják. Hogy ennek oka, vagy okozata-e az, hogy a diákok nem, vagy elvétve fogalmaznak meg újabb gondolatokat, kételyeket, nem tudom, mindenesetre egy olyan oktatási rendszer, ahol megadjuk a tudás elsajátítását követően azonnal a lehetőséget a hasznosításra, vélhetően sokkal erősebb és hatékonyabb bevésődésekkel tudna működni.
Eszköz oldalról ilyen lehet a közösségi feleltetés is: ki mondja meg azt, hogy a szóbeli számonkérés csak egy diákkal végezhető? Pont ez az a szűk látókörű gondolkodás, ami miatt ma sokan az érettségin találkoznak először a szóbeli számonkéréssel és annak minden nonverbális eszközeivel, mert ahogy sokan mondják: „nincs idő a szóbeli számonkérésre”. De igen is van. Kell lennie. Gondoljunk csak bele abba, hogy egy feleltetésnél hány diákba „szorul bele” a válasz akkor, ha az éppen kihívott nem tudja azt. Ha a felelő nem tudja a választ, és azt nem letorkollással, hanem a közösség bevonásával – nekik mintegy adaptációs élményt nyújtva ezzel – „találjuk ki”, akkor a következő alkalommal ki előtt érzi magát rosszul, ha nem, vagy kevésbé készült az órára?
Mindezek mellett az egyes elsajátított tudásokkal kapcsolatban nagyon fontos az azonnali adaptáció lehetősége. Ha egy-egy matematikai számítás megtanulásakor már az életből vett példát mutatunk annak gyakorlati hasznosítására, ha egy-egy történelmi esemény kapcsán a jelenre vonatkoztatva abból közvetlenül vagy közvetetten tanulságokat tudunk leszűrni, akkor azok sokkal inkább bevésődnek, mintsem a ledarált és lediktált óraanyagok, melyek otthon jobb esetben feldolgozásra, vagy bemagolásra kerülnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése