Amikor már fontosabb, hogy retina kijelzőn keresztül nézzük a világot, mint azt annak maga valóságában, amikor az önmegvalósítás egyenlővé válik a fogyasztással, amikor pixelpontosságot mérünk egymás arcán, na akkor van a baj.
Fogyasztó, haszonáldozati költség – hangzott el az elmúlt hetekben a Szent István Gimnáziumban tartott alkalmazott közgazdaságtan óráimon -, mely szavak kapcsán valahogyan elfog a rossz érzés. Az egy dolog, hogy a ma haszonÁLDOZATi költség az régen alternatív költség volt, ezzel a talán kevésbé azt sugallva, hogy ami nem jár haszonnal, az maga az áldozat, de maga a fogyasztó, mint kategória, mint az egyes emberek szűkebb-tágabb értelemben értendő, kizárólag konzumerként való idealizálása is már egy olyan jelenség, amitől megmondom őszintén, hogy kiráz a hideg. Arról nem is beszélve, amikor azt kell mondanom, hogy Magyarországon piacgazdaság van, mely kritikámat nyilvánvalóan egy vegyes gazdaságként finomítom a hazai gazdasági rendszer leírásakor.
Merthogy persze a fogyasztó idealizálható tranzakciónként is, mint vevő, de alapvetően, mint különálló gazdasági szereplő véleményem szerint téves megfogalmazás. Mert egy ideális gazdaságban minden fogyasztás másik oldala valamiféle termelői, előállítói tevékenység kell, hogy legyen, azaz az elköltött pénz másik oldalán bizony sokaknak maguk elé kellene képzelniük azokat az izzadságcseppeket, amiket az adott pénzösszegért megdolgoztak, és vice versa: azokat az know-how-kat, emberidőket, melyeket mondjuk egy adott termék – legyen az egy mobiltelefon, vagy egy ruha – előállításában felhasználtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése