Magyarország gazdasága és oktatása

Magyarország gazdasága és oktatása

Mandácskó Zoltán

 

 

2009-ben az ország egy rendkívül mély válságot élt meg. Ez volt az az év, amikor is a termelés meredeken zuhant, az év közepére elérte azt a mélypontot, ahol megállt. A GDP drámai mértékben romlott, ahogy a foglalkoztatás is jelentős mértékben visszaesett. 2010-11-re jellemző volt egy gyenge kis növekedés, majd a 2012-es év mutatói ismét egy lassú zuhanásról adnak számot. A közfoglalkoztatásnak köszönhetően a munkanélküliség száma ismét a válság előtti szintre emelkedett. Az más kérdés, hogy eme „munkahely-teremtési program” mennyire hasznos az ország számára…[6]

„A magyar gazdaságra ható legfőbb kockázati tényezők az alábbiak:

– a gazdasági növekedés lassulása, illetve elhúzódó recesszió

– az exportpiaci kereslet zsugorodása

– a beruházások volumene tovább mérséklődhet, hiányoznak a beruházás feltételei

– a bankok vállalati hitelezésének befagyása, „zombi bankrendszer” kialakulása

– a gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága miatti bizalomvesztés.”[1]

Ha versenyképességet nézünk, akkor több mutatót kell megvizsgálni, ami egy elég jó és hiteles eredményt ad számunkra. Ezek a mutatók: oktatás, adózás, jog, politika, kereskedelem, erkölcs.[7] Azon múlik főleg a versenyképesség, hogy az iskola meg tudja-e előzni a korát, képes-e az sztenderd tartalmak mellett előremutató friss, új tartalmakat is megosztani.

„A termelő és a nem termelő ágazatok eltérő munkaerőigénye közismert tény. Az ipar nagyjából 3/4 részben fizikai dolgozót igényel, majdnem függetlenül a cég nagyságától. A nem termelő ágazatokban ez az arány jóval kisebb. Az igazi eltérés azonban a kisebb vállalatoknál van. Míg a nagyobb vállalatoknál (300 fp felett) a nem termelő szférában is 60-70%-os a fizikaiak aránya, addig a 100 fő alattiaknál 1/3-nál is kevesebb. Mindez azt jelenti, hogy az ipar részarányának csökkenésével, és különösen a kis kereskedő és szolgáltató cégek szaporodásával a gazdaság jelentős többletet igényel a képzettebb, jellemzően érettségivel és valamilyen - közép- vagy felsőfokú - szakképzettséggel rendelkező munkaerőből.”[2]

A 2008-ban útjára indult gazdasági válság az oktatási rendszerekre is nagy hatással volt. Megnőtt a munkanélküliség, ami oktatás-képzés iránti igények növekedéséhez vezetett. Átrendeződik az oktatási rendszer, kevesebb a költségtérítéses hallgató. Más országok pénzzel próbálták megoldani a problémát, mi nem.[8] Egyértelműen kimondható, hogy a gazdasági válság az oktatás területén nagy fokú visszaeséshez vezetett.

A nagy problémákat a strukturálatlanság jelenti. „A munkaerő-piaci adatok alapján a hiányterületek is más képet mutatnak, mint ahogy az egyes szereplők jelzik azokat. A felsőoktatásban a jogi területen sokan, a természettudományos szakokon pedig túl kevesen végeznek, éppen ezért az előbbin több éve szűkítik, utóbbin emelik a felvételi keretszámokat. Ugyanakkor a Diplomás pályakövető rendszer legfrissebb eredményei szerint a jogot végzettek gyorsabban, nagyobb arányban és lényegesen magasabb bérért tudnak elhelyezkedni, mint a természettudományos terület friss diplomásai. A képzési oldal egyoldalú szabályozása tehát, nem látszik megoldani a gondokat.”[3]

Ezen információk után nyíltan és egyértelműen ki lehet mondani újra és újra, hogy a gazdaság és az oktatás együtt járó kifejezések. Ha fejlődik a gazdaság és ezt követi, figyeli az oktatáspolitika, fejlődni fog az oktatást. Olyan rendszer alakul ki, ami figyeli a munkaerőpiac kéréseit, hiányait és ezeket a hézagokat, tanult emberekkel kitölti. Ez a folyamat egy hosszú folyamat. Mire kialakul és működőképes lesz éveknek el kell telni. Ezek a pályakövető rendszerek ezt hivatottak kiszolgálni, hogy jó statisztikákat lehessen készíteni, azokat kiértékelni és megfelelően lépni. Persze ehhez az is kell, hogy a végzettek akarjanak segíteni, támogatni és fejleszteni.

„Van egy ország, ahol álmomban jártam: Magyarország, ahol az arcodban láttam a magam arcát.  Az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség voltál. Én ezt az arcot már őrzöm, Magyarország! Hiszek az álmomban egy életen át...”[4] Ezt a versszakot, mely most prózaként van szerkesztve, Oláh Ibolya énekelte és énekli azóta is, melynek, ha a sorait, szavait vizsgáljuk, értelmezzük, átéljük valami különleges érzés vesz körbe minket. Örökérvényű a szöveg. Már csak azért is, mert sokan nagyon szeretnénk, ha az országunk felemelkedne és kicsit lehessen nyugodtabban élni, családot alapítani, gyereket nevelni és a nyugdíjas éveket nyugalomba eltölteni. Ehhez mindannyiunk ereje és kitartása szükséges és a bizalom, hogy bízzunk magunkban és azt a képet, melyet álmunkban látunk akarjuk megvalósítani. Nem nagyban, csak a saját környezetünkben. Ha mindenki a saját környezetében „megteszi, amit megkövetel a haza”, már jó úton haladunk!

---

[1] Tények, előrejelzések és kockázatok (2013/1), MKIK GVI, 11.oldal

[2] A gazdaság versenyképessége és az oktatás (1997), Bessenyi István-Mártonfi György, 29. oldal

[3] Az oktatás gazdasági és társadalmi környezete (2012), OFI

[4] Magyarország (2005) - Oláh Ibolya - énekes, Geszti Péter - dalszöveg író, Tardos Béla - zeneszerző



Gondolatok az informatika tanítás módszertanáról II

És miért?...Ezzel a kérdéssel fejeztem be első blogbejegyzésemet, amit most folytatok. Napjainkban felvetődik a kérdés a hagyományos jellegű oktatásal kapcsolatban: Miért kellene, hogy érdekeljen engemet ez, hiszen semmi köze az életemhez! A céltalanság az értelmetlenség az egyes tanulóknál nem mozgósítja azokat a hallatlan lehetőségeket amelyek bennük vannak. Hogy teljesítse a tantárgyat egyszerűen megtanulja, jobbik esetben meg is érti, de nem mutat tovább ettől. Hiányoznak az asszociációk: Mivel tudnám ezt kapcsolatba hozni? Hol tudnám alkalmazni a mindennapi életben? Milyen fejlesztéseket tudnák hozzáadni? Mit tudnák ebből kihozni? Az ember akkor képes nagy dolgokra, ha vannak értelmes céljai az életére vonatkozóan. Lehet, hogy most nagy szavaknak tűnnek ezek, de ha akár az informatika oktatásban apró pici lépésekben arra törekszünk, hogy a tanulókban felkeltsük az érdeklődést, életközelivé tesszük a tanultakat, olyan feladatokat, példákat adnunk amiknek van értelme, életközeli, érthető, hasznos, akkor elindíthatjuk benne azt a folyamatot, hogy a megtanultakat magáévá tegye, tovább gondolja és a megszerezett tudás alapján, valós az egyes tanulókat érintő problémákra keressenek megoldást és létrehozzanak új dolgokat. Úgy gondolom azok a gondolkodásfejlesztési lehetőségek amik az informatikában rejlenek a személyiségfejlődéshez jelentősen hozzájárulnak és még inkább hozzá fognak járluni.

 

Alternatív mérési gyakorlat

Elektronika mérési gyakorlat, két tanárral, összevont csoporttal. Vajon működhet?

Egy véletlen, és félrekalkulált terembeosztás miatt alakult ki egy ilyen szituáció. Érdekes és élvezetes óra volt mind a diákság, mind az oktatók szempontjából. Ettől függetlenül ez lehet egyedi eset. 

Szóval kissé tréningszerűen, két oktatóval tartott gyakorlati óra, létezhet ilyen máshol is?

Amiért szerintem jó lehet: ha két fő össze van szokva, gyorsabban, egymást kiegészítve tud reagálni, kreatívabb, pergősebb órát tud tartani. Egy oktatóra ugyanannyi diák jut, de a reakció idő némileg lecsökkenhet egy-egy elakadt mérőcsoport megsegítése terén. A magyarázatok két szemszögből, más megközelítésből hangozhatnak el, és az óra humora is ötletesebbé válhat.

Mondjuk ha a két oktató nem tudja kiegészíteni egymást, akkor katasztrófába torkollhat az ötlet.

Szerintetek?

Elhivatott és ötletes tanárok

Nem reklámnak szánom, pedig érdemes lenne rá. Pedagógiai gyakorlatunk keretében, egy budapesti középiskolában jártunk, ahol az oktatás végén a vezető tanár bemutatott nekünk egy szinte teljesen saját fejlesztésű -"filléres" alkatrészekből felépített-, digitális táblát. A megoldás lényege, hogy bármely tiszta falfelületre kivetíthető az oktatási anyag, és ott végezhetőek a táblaműveletek. Miközben a kiváló kolléga lelkes bemutatóját figyeltem, azon gondolkodtam, hogy lám megint ékes példáját láthatjuk egyrészt a tanári elhivatottságnak, másrészt a mérnöki leleményességnek és harmadrészt pedig a nagyszerű magyar mentalitásnak, miszerint meglehetősen mostoha körülmények között is /alulfinanszírozottság stb./ képesek vagyunk a rendszert üzemeltetni. Ez pedig tényleg nem lehetséges másként, mint a nagyszerű kollégák önzetlen segítségével. A példa szerintem követendő, én gratulálok hozzá. Érdeklődés esetén szívesen megadom a remek kolléga elérhetőségét.
                                                                                                                               furlaj    

Az adaptáció élménye

Tegnap többedmagammal beszélgettünk a magyar oktatási rendszerről és jelentem, megtaláltuk a hiba forrását.

Emlékszem, anno a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán a Microsoft Access-t tanulásának megkezdésével vált egyértelművé, hogy jobban érdekel az informatika, mint a bebiflázott szabályok alapján történő „írd a megfelelő számot a megfelel ő rublikába” számvitel. Aztán erre azóta egyébként csak rákontrázott az a tapasztalatom, miszerint az elmúlt húsz-harminc évben Magyarországon a könyvvizsgálók érezték magukat leginkább a tápláléklánc csúcsán: tudták, hogy mit hova kell írni. Na de hol itt a know-how? Hol itt a produktum?

Az első informatika órát követően hát nagy lelkesedésemben besétáltam egy körúti mobiltelefon boltba és felajánlottam, hogy egy komplett vevő- és készletnyilvántartó rendszert készítek nekik. Bár ekkor még nem állt rendelkezésemre minden tudás ehhez, de a bizalom és a lehetőség olyan lökést adott innentől önmagam továbbfejlesztésére, hogy pár nap alatt – mint később kiderült – a féléves tananyagon túl voltam már önszorgalomból.

Csak azért írom le ezt a történetet, mert tegnapi beszélgetésünkön arra jutottunk, hogy az oktatásban a nagy rohanás és kapkodás mellett sokkal több időt kellene fordítani a vélemények, önálló gondolatok írásbeli és szóbeli megfogalmazására, illetve az adaptáció élményének megtapasztaltatására, mint olyanra. Ugyanis míg ma Magyarországon egyetemek adnak ki félévi házidolgozat követelmény leírást úgy, hogy „idézz belőle legalább 2 gurutól”, addig máshol az egyetemeken új találmányokat fejlesztenek és arra sarkallják a diákokat, hogy az elsajátított tudást új ötletekben aggregálják. Hogy ennek oka, vagy okozata-e az, hogy a diákok nem, vagy elvétve fogalmaznak meg újabb gondolatokat, kételyeket, nem tudom, mindenesetre egy olyan oktatási rendszer, ahol megadjuk a tudás elsajátítását követően azonnal a lehetőséget a hasznosításra, vélhetően sokkal erősebb és hatékonyabb bevésődésekkel tudna működni.

Eszköz oldalról ilyen lehet a közösségi feleltetés is: ki mondja meg azt, hogy a szóbeli számonkérés csak egy diákkal végezhető? Pont ez az a szűk látókörű gondolkodás, ami miatt ma sokan az érettségin találkoznak először a szóbeli számonkéréssel és annak minden nonverbális eszközeivel, mert ahogy sokan mondják: „nincs idő a szóbeli számonkérésre”. De igen is van. Kell lennie. Gondoljunk csak bele abba, hogy egy feleltetésnél hány diákba „szorul bele” a válasz akkor, ha az éppen kihívott nem tudja azt. Ha a felelő nem tudja a választ, és azt nem letorkollással, hanem a közösség bevonásával – nekik mintegy adaptációs élményt nyújtva ezzel – „találjuk ki”, akkor a következő alkalommal ki előtt érzi magát rosszul, ha nem, vagy kevésbé készült az órára?

Mindezek mellett az egyes elsajátított tudásokkal kapcsolatban nagyon fontos az azonnali adaptáció lehetősége. Ha egy-egy matematikai számítás megtanulásakor már az életből vett példát mutatunk annak gyakorlati hasznosítására, ha egy-egy történelmi esemény kapcsán a jelenre vonatkoztatva abból közvetlenül vagy közvetetten tanulságokat tudunk leszűrni, akkor azok sokkal inkább bevésődnek, mintsem a ledarált és lediktált óraanyagok, melyek otthon jobb esetben feldolgozásra, vagy bemagolásra kerülnek.

www.opinionleaders.hu

Technológia, média és edukáció

Egy ideje már pörgünk oktatás témában, mégpedig azért, hogy a médiás tapasztalatokat talán a leginkább szép cél érdekébe fordítsuk, hasznosítsuk, integráljuk. Ugyanis amíg sokan azon fáradoznak, hogy a rendelkezésre álló technológiai eszközök – már nevükben is “szórakoztató elektronikai eszközökként” – időrabló módon élvezeti eszközökké avanzsálódjanak, addig ezen lehetőségek – mint tévé, tablet, internet – sokkal inkább szolgálnának globális evolúciós célt akkor, ha az edukációs vonalra koncentrálnánk.

“Edukálódtunk” persze magunktól is az elmúlt években: elhittük, hogy az amerikai filmekben már autóval járó gimnazista egy reális cél egy alapvetően nem mérethatékony országban, elhittük azt, hogy attól vagyunk valakik, hogy fogyasztunk, és elhittük azt is, hogy mindenkinek lehet jó nagy háza és alanyi jogon jár a jólét. Lehet persze firtatni a felelősséget központi szabályozás, média produkciós, illetve oktatáspolitikai vonalakon bárhol, de a lényeg akkor is az, hogy az emberek 95%-a az elmúlt években hamis aspirációs pontoknak megfelelni akarva felejtette el azokat az alap értékeket, melyek közé például a tudás is tartozik.

A modern technológiai eszközök és internet pedig – ha tetszik ha nem – a tudást, illetve tudásmegosztást szolgálják leginkább amellett, hogy jelenleg egy speciális “szűrő” kell ahhoz, hogy a fellelhető információk valódiságát validáljuk. Mindezek mellett a képernyő ma már nemcsak egyszerű megjelenítő: multimédiás eszköz is, melynek segítségével az egységnyi idő alatt eljuttatható információk sokszorosára nőttek az elmúlt időben. Rögtönzött self-kutatásként ezen a ponton gondolkodok el azon, hogy vajon miért nem szeretek könyvet olvasni és sajnos rá kell döbbennem arra, hogy a könyv nekem kevés. Kevés az egységnyi idő alatt szerzett impulzus, mert hozzászocializálódtam ahhoz, hogy nincs olyan negyedóra, amikor nem jön egy email, kérdez meg tőlem valaki valamit Skype-on, Facebookon, vagy jön éppen ügyfél, futár. Ezek az impulzusok – ahogyan maga az internet – láthatóan függőséget okoznak és minél nagyobb amplitúdójú a “leállás”, a hétvégi semmittevés, vagy aktív kikapcsolódás, annál inkább vehetők észre az ezekkel járó társadalmi változások is.

Valószínű, hogy évtizedek múlva evolúciós mérföldkövekként tekintünk majd azon korszakokra, mint például a tévé, később a mobiltelefon, aztán a e-papír elődjeinek is tekinthető tabletek, majd az augmented reality-s szemüvegek megjelenése. Valamennyi eszköz ugyanis láthatóan fejleszti az agy azon részét, mely az egységnyi idő alatt lekezelni képes impulzusok számáért felel. A tévé, mint az 1 – to – sokmilliárd ember felé való kommunikációs eszköz, a mobiltelefon, mint a promt információszerzés legpraktikusabb hordozható formája azok a tárgyak, melyek az elmúlt évszázad alapvető konzumer technológiai forradalmait elhozták.

A következő ilyen eszközként nem véletlenül az elektronikus, hajlítható papír elődjeként ma már piacon lévő tableteket lehet jósolni: ezek olyan kompakt eszközök, melyeken gyakorlatilag végtelen tudást tudunk tárolni, illetve pontosabban megjeleníteni, melyek jelenleg sok esetben helyi tárolásúak (letöltött könyvek, jegyzetek), de a felhősödés mellett ugyanígy tudásként érhetők el rajtuk keresztül az internetes tudásbázisok is, melyekkel gyakorlatilag keresési technika és az a bizonyos “szűrő” kérdése az, hogy mihez, mikor és milyen gyorsan férünk hozzá. Na meg persze az internet sebességéé.

És ez az a pont, amikor az internet, mint a végtelen tudást jelentő globális hálózat szűkösségében látják majd meg sokan az üzletet: a fizetős tartalom ugyan egyáltalán nem divat, de az ingyenes tartalomhoz történő hozzáférés korlátozása, illetve annak árának megemelése még komoly meglepetésként szolgálhat azok számára, akik a “minek tanuljam meg, rajta van az interneten” felfogásban szocializálódnak. Ahogyan a legtöbb dolognál a világon, itt is megfigyelhető majd évtizedek múlva egy visszarendeződés: értékek, valódi tudások újra felértékelődnek majd, és sokan felismerik majd a kiszolgáltatottságot, melyet alapvetően az internet, mint mankó, illetve mindig kéznél lévő tudásbázis okoz.

Az egészet a tabletek, illetve az azokból keletkező hajlítható digitális papírok utáni, már-már sarjadzó augmented reality-s szemüvegek koronázzák majd meg: ezek olyan, megjelenésükben egy hagyományos szemüvegekhez hasonlító eszközök lesznek, melyek a beépített mini számítógép és GPS segítségével értelmezik azt, amit éppen látunk és plusz információkat vetítenek ki a szemüvegre a szemünk elé az adott emberről, tárgyról, épületről, amit éppen nézünk. Mindezt természetesen adatkapcsolaton keresztül, mely bizony – lévén drága lesz a plusz információ, tudás – nem lesz olcsó. Amerikában már több államban használ ilyet a rendőrség, a tömeggyártást azonban az adatvédelmi aggályok mellett valószínű, hogy olyan apróságok is hátráltatják, mint a nemzetbiztonsági érdekrendszerek felépítése. Egy ilyen eszköz birtokában szakad majd teljesen ketté a társadalom: lesznek azok, akik mindent ki fognak fizetni azért, hogy összeköthessék Facebook-jukkal, nyaralásuk előtt nemzetközi épület-adatbázisokkal a szemüvegüket, hogy aztán ne csak a szembejövő emberről, hanem az utcán nézelődve az épületekről is minden információt magukévá tegyenek a szemüvegen keresztül. És lesznek azok, akik az egészről mit sem sejtve csak egyszerűen sétálnak és élvezik a napfényt. Hogy kik járnak majd jobban, az egy jó kérdés…

www.opinionleaders.hu