Gondolatok az informatika tanítás módszertanáról II

És miért?...Ezzel a kérdéssel fejeztem be első blogbejegyzésemet, amit most folytatok. Napjainkban felvetődik a kérdés a hagyományos jellegű oktatásal kapcsolatban: Miért kellene, hogy érdekeljen engemet ez, hiszen semmi köze az életemhez! A céltalanság az értelmetlenség az egyes tanulóknál nem mozgósítja azokat a hallatlan lehetőségeket amelyek bennük vannak. Hogy teljesítse a tantárgyat egyszerűen megtanulja, jobbik esetben meg is érti, de nem mutat tovább ettől. Hiányoznak az asszociációk: Mivel tudnám ezt kapcsolatba hozni? Hol tudnám alkalmazni a mindennapi életben? Milyen fejlesztéseket tudnák hozzáadni? Mit tudnák ebből kihozni? Az ember akkor képes nagy dolgokra, ha vannak értelmes céljai az életére vonatkozóan. Lehet, hogy most nagy szavaknak tűnnek ezek, de ha akár az informatika oktatásban apró pici lépésekben arra törekszünk, hogy a tanulókban felkeltsük az érdeklődést, életközelivé tesszük a tanultakat, olyan feladatokat, példákat adnunk amiknek van értelme, életközeli, érthető, hasznos, akkor elindíthatjuk benne azt a folyamatot, hogy a megtanultakat magáévá tegye, tovább gondolja és a megszerezett tudás alapján, valós az egyes tanulókat érintő problémákra keressenek megoldást és létrehozzanak új dolgokat. Úgy gondolom azok a gondolkodásfejlesztési lehetőségek amik az informatikában rejlenek a személyiségfejlődéshez jelentősen hozzájárulnak és még inkább hozzá fognak járluni.

 

Az adaptáció élménye

Tegnap többedmagammal beszélgettünk a magyar oktatási rendszerről és jelentem, megtaláltuk a hiba forrását.

Emlékszem, anno a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán a Microsoft Access-t tanulásának megkezdésével vált egyértelművé, hogy jobban érdekel az informatika, mint a bebiflázott szabályok alapján történő „írd a megfelelő számot a megfelel ő rublikába” számvitel. Aztán erre azóta egyébként csak rákontrázott az a tapasztalatom, miszerint az elmúlt húsz-harminc évben Magyarországon a könyvvizsgálók érezték magukat leginkább a tápláléklánc csúcsán: tudták, hogy mit hova kell írni. Na de hol itt a know-how? Hol itt a produktum?

Az első informatika órát követően hát nagy lelkesedésemben besétáltam egy körúti mobiltelefon boltba és felajánlottam, hogy egy komplett vevő- és készletnyilvántartó rendszert készítek nekik. Bár ekkor még nem állt rendelkezésemre minden tudás ehhez, de a bizalom és a lehetőség olyan lökést adott innentől önmagam továbbfejlesztésére, hogy pár nap alatt – mint később kiderült – a féléves tananyagon túl voltam már önszorgalomból.

Csak azért írom le ezt a történetet, mert tegnapi beszélgetésünkön arra jutottunk, hogy az oktatásban a nagy rohanás és kapkodás mellett sokkal több időt kellene fordítani a vélemények, önálló gondolatok írásbeli és szóbeli megfogalmazására, illetve az adaptáció élményének megtapasztaltatására, mint olyanra. Ugyanis míg ma Magyarországon egyetemek adnak ki félévi házidolgozat követelmény leírást úgy, hogy „idézz belőle legalább 2 gurutól”, addig máshol az egyetemeken új találmányokat fejlesztenek és arra sarkallják a diákokat, hogy az elsajátított tudást új ötletekben aggregálják. Hogy ennek oka, vagy okozata-e az, hogy a diákok nem, vagy elvétve fogalmaznak meg újabb gondolatokat, kételyeket, nem tudom, mindenesetre egy olyan oktatási rendszer, ahol megadjuk a tudás elsajátítását követően azonnal a lehetőséget a hasznosításra, vélhetően sokkal erősebb és hatékonyabb bevésődésekkel tudna működni.

Eszköz oldalról ilyen lehet a közösségi feleltetés is: ki mondja meg azt, hogy a szóbeli számonkérés csak egy diákkal végezhető? Pont ez az a szűk látókörű gondolkodás, ami miatt ma sokan az érettségin találkoznak először a szóbeli számonkéréssel és annak minden nonverbális eszközeivel, mert ahogy sokan mondják: „nincs idő a szóbeli számonkérésre”. De igen is van. Kell lennie. Gondoljunk csak bele abba, hogy egy feleltetésnél hány diákba „szorul bele” a válasz akkor, ha az éppen kihívott nem tudja azt. Ha a felelő nem tudja a választ, és azt nem letorkollással, hanem a közösség bevonásával – nekik mintegy adaptációs élményt nyújtva ezzel – „találjuk ki”, akkor a következő alkalommal ki előtt érzi magát rosszul, ha nem, vagy kevésbé készült az órára?

Mindezek mellett az egyes elsajátított tudásokkal kapcsolatban nagyon fontos az azonnali adaptáció lehetősége. Ha egy-egy matematikai számítás megtanulásakor már az életből vett példát mutatunk annak gyakorlati hasznosítására, ha egy-egy történelmi esemény kapcsán a jelenre vonatkoztatva abból közvetlenül vagy közvetetten tanulságokat tudunk leszűrni, akkor azok sokkal inkább bevésődnek, mintsem a ledarált és lediktált óraanyagok, melyek otthon jobb esetben feldolgozásra, vagy bemagolásra kerülnek.

www.opinionleaders.hu